Mikor megismertem...

Forró nyári nap volt,

A táborban csend honolt.

Holnolt míg lehetett,

Szívemben tûz kerekedett.

Tûz mely oly forrón égetett,

Melyet a nap is megirigyelhetett.

Egy lány kihez foghatót sosem láttam,

Egyszercsak feltûnt a szemközti szobában .

Csak nézem mélán, mi lett velem?

éreztem elállt lélegzetem...

Szó arra nincs is tán,

Mily kecses eme lány.

Agyam éreztem leblokkolt,

Szívem egyre csak zakatolt.

Álmodom vagy ébren vagyok?

Gyöngy szeme ohh, hogy ragyog!

Megszólítani hogyan merjem?

Kétségek hada gyötört engem.

Vajon mit szólna?

Szívem szavait miképp öntsem szavakba?

Igyekezetem sikerre vezetett,

Az álom lány velem szóba szóba elegyedett.

Szívem egyre csak dobogott,

Oh azok a mosolyok...

Életem legszebb órája...

Nemsoká bekövetkezett,

Elhívtam sétálni a hölgyet.

Elindultunk a Balatonparta,

Ohh egy csókja a szívembe marna.

A táj a naptól vörösen izzot,

Mely már félig lehanyatlott.

De már fénye rám nem hatott,

Melletem már csak a hölgy ragyogott.

Hosszan beszélgettünk,

Mintha megállt volna az idõ felettünk.

Annyira szép volt vele,

Éreztem igen...megvan benne...

Magtaláltam kit oly rég kerestem.

Õ más volt, oly kedves velem.

Minden szava megigézet engem,

S ez csak olaj volt a tûzre benem.

Ezt a napot soha nem feledem,

Mindennél többet jelentett ez nekem.

A világ mely addit forgott, megállt...

Szívem azóta is érte kalapál.

Ám egy nap...

Tönkretettem midnent,

Meggondolatlan voltam itt bent...

Olyat mondtam amit nem kellet volna...

Megbántottam...szívembe mintha kést szúrtak volna...

Aznap alig aludtam,

Egész este rá gondotlam,

Mekkora felelõtlen voltam,

Õ megharapott...én pedig ilyet mondtam...

Szeme elé kerüni alig mertem,

A lelkiismeret hegyeket rengetett bennem.

Próbáltam jóvátenni mit nem lehet,..

De, csoda történt emberek.

Aztmondta megbocsájtott,

De csalódott bennem...

Igaza volt, mint mindig...

Amilyen szép Õ, úgy hatolt ez szívig.

Csak egy szó...

Melyet kimodnai félek,

És, hogy megbántottalak téged....

Meggondolatlanságom mit tett...

Majden mindent tönkre tett...

Csak egy reménysugár van elõttem,

Mely csöppcsi vígaszt nyújt nekem.

Egy kép melyet féltve õzök,

A naplementében...mosolyával megfertõzött...

És ki vagy te nekem?

Egy gyönyörû teremtés,

Kinek mosolyáért bármit megtennék.

Egy társ ki meghallgat,

Nem csupán bólogat...

Az, ki annak megbocsájtott,

Ki oly nagyott hibázott...

Az, ki szerelemre lobbantott engem.

Ezt kifejezni tán nem is tudom szebben.

Mindenrõl te jutsz eszebe...

A világon bármerre járok,

Gondolatban mindig veled szállok.

Minenrõl te jutsz eszembe,

Mindennek te vagy szíve, lelke.

A szellõ melyet arcomon érzek,

Egy lágy puszinak érzek,

A napsütés mely az utat mutatja,

Szemem mindenhol Adrit kutatja.

Az esõcseppek mik, koppannak s eltûnnek,

Hozzád csak szép emlékek fûznek.

Te vagy a vagy világon minden nékem,

nélküled elvesztem, félek...

Kétely...

Bizonytalan vagyok, félek,

Vajon láthatlak e újra téged?

Láthatom e mosolyod?

Hallahtom e lágy kacajod.

Ölelhetlek e magamhoz?

Érezhetem vajon még illatod?...

Vetül-e még rám barna pillantásod?

Melyben oly sok szépet látok.

Kételyek melyek nem szûnnek,

Egyik percbõl a másikba ûznek...

Valósak vagy Igazak? Nem tudhatom...

De tudom. Adrit álmomban újra láthatom.

Létezik e?

Létezik e olyan világ,

Hol csak én meg te?

Hol tõlünk hajt a virág,

S téged látlak midnenbe.

Ott hol nem szûnnek a csókok,

hol ölelhetlek téged.

Ott hol szüntelen szálnak a bókok,

Hol a nap nem, csak a szerelem éget.

De várjuk...

Itt meg kell állnunk...

Az ilyen világ nem valós,

Mindig jön egy fekete hajós.

Az ilyen világhoz két ember kell,

Kik a semmibõl világokat építenek fel.

Magány....

Magányos az éj,

De emléked bennem él.

Egy emlék mely szép,

Te vagy életmeben a fény.

Te vagy kit ha látok remegek,

Kiért bármit megteszek.

Oly sötét az éj...

De még mindig él a remény.

Bízom, hogy újra láthatlak,

S karjaimba zárhatlak.

Szorosan, féltve ölelnélek,

El többé nem engednélek.

Érezhetném újra illatod,

Símíthatnám újra arcod.

S csak ölelnélek,

El többé nem engednélek.

Szívünk tán egyre szólna,

Vad éji dobszóra.

Mely hangzásnak párja nincs,

Tudhatnám karjaimban..

A legszebb kincs.

Mikor...

Mikor kialszanak a fények,

Akkor is látlak téged.

Látom tündöklõ fényed,

Tündöklõ angyali éned.

Gyügyörû álom, végre látlak,

Soha nem adnám másnak.
Ez az álom egyszeri és örök,

Tart míg a föld ,,pörög”.

Ha jön a reggel sem félek,

mert este újra látlak téged.

Igaz csak az álmok szigetén,

de ott...csak, te meg én...

Ott midnent mi formálunk,

S kézenfogva sétálunk.

Legyen nappal vagy éj,

Veled leszek, soha ne félj.

Szavakat nem is szólunk,

Egymás tekintetébe fúródunk.

Mert szó, mely téged dícsérne, nincs!

Számomra csak te vagy a kincs.

Ott te vagy a szél mely simogat,

S nyári nap mely meleget ad.

Te vagy kit feledni nem tudok,

Te vagy kihez álmomban is futok.

Félek sokszor nem jössz el,

de csak fel a fejjel...

Tudom ha nem is látlak...

velem vagy hisz szívembe zártalak!

Álmokra alapozni nem szabad!

Tudom, de szívem megszakad...

Álmomban minden szép és jó,

Mint a valóságban, ott sincs hozzád fogható:)

Nem ér semmit...

Nem ér semmit a perc,

Nem ér semmit az óra,

Nem ér semmit az élet,

Ha nem láthatlak téged.

Mit ér a szó,

Mit ér a vers,

Mit ér az ének,

Ha nem dícsérhet téged.

Nem ér semmit a nap,

Nem ér semmit az est,

Nem ér semmit e test,

Ha nem ölelhet napest.

Mit ér az emlék,

Mit ér a jelen,

Mit ér a múlt...

Szerelmet, mely feldúlt...

Nem enged az félés,

Nem enged a érzés,

Nem enged a féltés,

Hiényzol nagyon te szépség

Csak egy percet kérek...

Csak egy percet kérek,

Egy cseppnyi töredéket.

Csak hatvan másodpercet,

Egy kis figyelmet.

Csak pár szó és végzek,

Egy versszaknyi idézet.

"Bár ölelhetném újra,

Tesem testéhez simula,

Érezhetném szíve dobbanását,

Szívem kitörõ boldogságát...,,

Egy madár élete...

Ha madár lehetnék,

Egyre csak szállnék.

A horizonton túlra,

Nagy hosszú útra.

Soha meg nem állnék,

Egyre csak szállnék.

Délnek röppenék,

Akadájt nem ismernék.

Szárnyam nem fáradna,

Csak a magasba vágyna.

S hozzád, te tünemény,

Hinném..de vak remény.

Magam kevés vagyok,

A magasban megfagyok.

Ott mások a törvények,

Nagy madarak,s veszélyek.

Nyomomban Sas repül,

Szeme már vérbe merült.

Vacsoráját látja bennem,

Lángra gyúl testem.

Felhõk közé szállok,

Hátha menedéket találok.

Lehet megmenekülök,

Már kicsit örülök...

Hiába minden csel,

Mindig nyomomra lel...

Játszik velem érzem,

Talán itt a végem...

A távolban falut látok,

Sebesen felé szállok.

A táblán Bosodszirák,

Menedék sehol nem vár.

Fák közt sebesen cikázok,

Egy lányt a távolban meglátok.

Addig meg nem állok,

Ha õ nem...akkor megállok...

Jöjjön hát a halál,

Elegem van mostmár.

Itt hagyom e világot,

Viszlát jóbarátok.

De csoda törtnét,

Megóvott a tünemény.

Vállára szálltam,

A sas már nincs utánam.

Megköszöntem szépen neki,

De a madár nyelvet nem érti.

Körbeszálltam százszor,

S kisabáltam: hiányzol...

Õ csak mosolygott rajtam,

Miközben köreimet róttam...

Egyszer csak elindult tova...

Követném én bárhova...

Énekem ha nem is érti,

Nekem akkor is megéri...

Hálával tartozom én neki,

Megmentett engem Adri...